Példázat a téralkotásról. Pestszentimre főútja mellett, az egyik saroktelken, kertvárosi környezetben, apró családi házak között épült fel a kápolna, maga is egy családi ház, a parókia telkén. A környezet léptékét megtartotta, de a szakrális funkcióhoz méltó ünnepélyességgel: az Isten háza egyszerű, monumentális, tiszta. A szinte egy tömbből faragott kő hatását keltő templomtér, a tőle távolabb, a sarkon magasodó karcsú harangtorony, az őket összekötő kerítés mint kolonád, és az általuk közrefogott terecske a környezetre is kisugárzóan harmonikus együttest alkot. Az erőteljes kerítés mögött a templom előtere intim városi térré nemesül: olyan találkozóhellyé, amely védett, de ugyanakkor hívogató is. A háromosztatú bejárat a templomteret misztikus, szűrt fénnyel sugározza be, mint a szentélyt a felső megvilágítás. A homlokzati anyagok, a fémlemez, a szálcement, a fa, a nyersbeton és a horganyzott acél puritán, akár a belsőben a fehér falak, a világos fa- és padlófelületek. Mindezek tökéletes téri keretét adják a lelki elmélyülésnek, az Istennel való találkozásnak. Izgalmasan kapcsolódik a templomtérhez a gyülekezeti tér, ahol világiasabb szívvel lehetünk, és ami egyben a gyermekek tartózkodási helye is az istentiszteletek alatt. Ahogy a megújulni vágyó egyház nyúlt vissza az evangéliumi gyökerekhez, úgy nyúl vissza a terv az ókeresztény téri mintákhoz. Hogy ez tudatos lenne? Lehetne is, de a szellemi erőfeszítésen túl talán inkább a lelki hangoltságban találhatunk rá az igazi magyarázatra.