A megtartott utcai traktus (bejárat, aula, könyvtár) továbbra is az iskola szíve maradt, az elbontott hátsó szárnyak helyén pedig az újak ölelik körül a részben süllyesztett, az aulával egybenyitható tornatermet. A régi épületszárny bontása során keletkezett téglát felhasználták az új külső burkolat anyagaként a precízen szerkesztett, finoman komponált homlokzatokon. Ami az együttes legnagyobb és legizgalmasabb értékének tűnik, az a régi-új térstruktúra, pontosabban a korábban meglévő és az új egysége, összhangja. Világossá, áttekinthetővé váltak a zsibongó- és közlekedőterek, kiszabadultak a félig föld alatti szituációból, és összekapcsolták az átértelmezett régit az elkészült újjal. A külső és a belső viszonyát olyan ellentétpárokkal írja le a kritikus, mint „súlyosság– könnyedség, statikusság–dinamizmus, zártság–nyitottság, konkrétság–absztrakció, jelsűrűség–neutralitás” (Szabó Levente, Magyar Építőművészet, 2006/2.). A homlokzat és a belső tér viszonya nem egyszerű faszádizmus: sokszoros át- és egymásra hatásuk precízen szerkesztett, mégis játékosan szellemes architektúra. A nehezen kezelhető adottságokat jól kihasználó, magas színvonalú alkotás született, a korai 2000-es évek iskolaépületeinek jeles példája.