A Római-parton a vízi élet 1928-ban kezdődött, amikor a Fővárosi Közmunkák Tanácsa a parttól 20 öl (38 m) távolságban engedélyezte csónakházak építését: „hogy így a Római-part élénk evezősélet kifejlesztése mellett a közönség nagy tömegeinek keresett üdülő- és szórakozóhelye legyen, amelynek egyrészt a főváros belső területei felé, másrészt a Nánási út folytatásával Budapest határán túl, esetleg Szentendréig terjedő forgalmi kapcsolata az egész környék fellendülését, az építkezési és letelepedési kedvet fogja maga után vonni, ami a fővárost egy egészséges, kertvárosi jellegű városrésszel fogja gazdagítani.” Az egyemeletes, beépített tetőterű épület tengelye a Dunával párhuzamos. A középső traktus lábakra állítása megteremti a kertnek a vízzel való kapcsolatát. A földszinten elhelyezett közösségi terek (hajótároló, fogadó és büfé, hangos társaságok tere, öltöző-zuhanyozó-szauna) közvetlen kertkapcsolatának biztosítása az épület terepszintre ültetését igényelte. A két felső szint a csendesebb üdülést (18 szoba), a vállalati továbbképzéseket és a vendéglátást szolgálja. A töltés miatt a földszintről a Duna nem látható, az emelet szintjéről is csupán a fél mederre nyílik rálátás, ezért a tetőtérben kilátóterasz épült. Az egyenes karú külső lépcső, amelynek fele már külső térben, áttört lépcsőfokokon vezet a kilátóra, az építészet eszközeivel készít fel a látványra. A Római-parti vízisport-élet legjobb hagyományait folytató téglaburkolatú épület építészeti értékeivel és környezetéhez való viszonyával egyaránt kiemelkedő példa.