A fejlesztői épület kitűnő mű! És nem azért, mert folytatja a korábbi anyaghasználatot. A vörös téglaburkolat, az üvegfelületek, a pálcás rácsos korlátok önmagukban még nem biztosítják sem az egységet, sem a művészi színvonalat. Az illeszkedés, az alaprajzi kialakítás, a belső közlekedő felfűző ereje és az arra szőlőszemként tapadó műtermek sora, a kint és bent csalóka egymásba olvadása, a tágas park, a Duna-ág szelíd kanyarulata, a Gázgyár parkba komponált látványa az, ami az épületegyüttest mesterművé avatja. Az esztétikai szempontokon túl észre kell vennünk, hogy ez az épület a benne dolgozók otthonává is kíván válni: tenyerén hordozva őket, olyan kényelmet biztosít – társalgóval és a hozzá kapcsolódó, jól felszerelt automata teakonyhával, a tetőterasz pazar kilátásával –, amelyet az igazi otthon sem mindig tud nyújtani. Meg kell említenünk a színvilágot is. A park természeti környezetéhez való kapcsolódást segítik a tört-fáradt vörös-zöld komplementer színpárra hangolt belső terek, ami nyugtatóan hat a képernyők villódzásától megfáradt szemre.